Képek Orlai Petrics Soma életéből
Az oldal tartalomjegyzéke:
Kevés kép maradt fenn napjainkig a festőről.
Közülük kettő: egy fiatalabb kori, egy a festő idősebb korából.
Orlai Petrics Soma: Anyám (MNG)
Ajánló
A szerzőt (Körösi Mihályt), aligha kell bemutatni a berényieknek, hiszen Körösi Mihály élete nagy részét szülővárosában töltötte, jelenleg is a helyi Orlai Petrics Soma Általános Iskola magyar-történelem szakos tanára. A könyv közel egy évtizedes kutatómunka termése. A szerző a tanítás mellett jó szívvel áldozta fel nyári szabadságát anyaggyűjtésre és kézirata elkészítésére. Az elmúlt években a Berényi Hírmondó már több alkalommal közölt egy-egy részletet a formálódó tanulmányból. Orlai Petrics Soma (1822-1880) talán a legismertebb mezőberényi születésű személyiség. Emlékét számos településen (s így városunkban is) utcanév őrzi, és vajon mi berényiek eleget tudunk-e róla? Többé-kevésbé közismert Orlai és Petőfi barátsága, amelyet rokoni szálak is erősítettek, és amit már helytörténeti kiadványaink is kellő részletességgel feldolgoztak. Berényben vagy a békéscsabai Munkácsy Múzeumban megcsodálhatjuk Orlai néhány alkotását, leginkább az I. kerületi Evangélikus Gyülekezet templomának oltárképét "Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket!" A festő művészi munkásságáról Keserű Katalin 1984-ben adta közre monográfiáját. Körösi Mihály kutatásai az elmúlt évtizedekben napvilágot látott információkat, ismerteket egészítik ki, helyezik más megvilágításba. A könyv címében szereplő "képek" inkább jelképesen értelmezendők, vagyis a tanulmány nem a művészeti alkotásokra, hanem magára az emberre, a személyiségre helyezi a hangsúlyt. A korábbi feldolgozások mellett a szerző a levéltári források, korabeli dokumentumok, főként újságok, folyóiratok felhasználásával teszi még teljesebbé és árnyaltabbá az Orlai-képet, amiből nemcsak egy jeles festőművész pályája rajzolódik ki, hanem a nemzete felemelkedését szívügyének tekintő értelmiségi sokoldalú munkássága is. A kötet tehát nem a szó szoros értelmében vett kronologikus életrajz, hanem az életpálya egy-egy kiemelkedő szakaszának (diákévek, művészetszervezői tevékenység stb.) sokoldalú megvilágítása. Az életrajzi vonatkozásokból egyebek mellett megtudhatjuk, hogy az Orlai előnevet az eredetileg Petrich Sámuelként anyakönyvezett művész 1853-tól használja hivatalosan, Vörösmarty egyik irodalmi alakjától kölcsönözve azt. A könyv "műfaját" egyébként igen találóan határozza meg a lektor, Bellák Gábor művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa: "Művészettörténet helyett művésztörténet". A könyv elolvasása, de legalább átlapozása mindannyiunk számára ajánlott, akik berényinek érezzük, valljuk magunkat. (A könyvet Dr. Kugler József mutatta be az érdekjlődőknek)
A könyv bemutatóját nagyszámú érdeklődő részvételével március 18-án este 6 órakor tartottuk a Városi Könyvtárban, ahol a több mint 200 oldalas kiadvány, amely a helyi Hegyi Nyomdában készült, 1500 Ft-os áron jelenleg is megvásárolható. (Mezőberényi Hírmondó 2005. április 5.)
Kiadási adatok: oldalak száma: 216, magasság: 21 cm, borító: fűzve, nyelv: magyar, nyomda: Hegyi Márton, a kiadás éve: 2005
Orlai Petrics Soma: Perényiné a mohácsi csata után összeszedi a halottakat (MNG) 
Művészettörténet helyett művész-történet
(A könyv előszava)
Körösi Mihály tanár úr különös könyvvel lepte meg tanítványait, s szűkebb hazája, Mezőberény polgárait. Orlai Petrics Somáról, Mezőberény nagy fiáról írt olyan munkát, mely terjedelmében, a feldolgozott irodalom gazdagságában akár művész-monográfia is lehetne. Az ő Orlai-könyve több is kevesebb is ennél. Mert miközben alaposan elemzi Mezőberény korabeli természeti és gazdasági viszonyait, az 1840 körüli évek diákéletének szervezeti kereteit, s általában a mindennapi élet rendjét és eseményeit, a szerző Orlai művészetének történeti elemzésével mégis óvatosan bánik. Választása szándékos, munkájának eredménye mégis hatásos. Ő ugyani bevallottan nem művészettörténeti munkát szándékozott írni, hanem olyasfajta történeti olvasókönyvet, melynek segítségével egyetlen emberhez, Orlai Petrics Somához jutunk közelebb. A Képek Orlai Petrics Soma életéből című munka nem az Orlai és korának festészetét földolgozó tanulmányokon és monográfiákon alapul, hanem elsősorban azokon a forrásokon, melyek a kora-reformkortól a Kiegyezés utáni évtizedekig a festőről és a festő életének helyszíneiről szólnak. Múzeumi és megyei levéltárakban őrzött levelek, visszaemlékezések, s persze helytörténeti, gazdaságtörténeti, intézménytörténeti monográfiák szolgáltatták az alapot ahhoz a nagy munkához, melynek eredménye ez az érdekes Orlai-olvasókönyv.
Mitől érdekes ez a munka? Mindenekelőtt a perspektíva megválasztásában. Egy 19.századi festőről szóló könyv elkerülhetetlenül a korszak művészettörténeti háttere elé rajzolta volna hősét. Hiszen maga a művészet története egy olyan nagy és részletgazdag elemekben elbeszélt történet, hogy abban akár a kisebb mellékszereplőknek is felértékelődhet a szerepe. Hát még Orlainak, ki hatalmas ambícióval fogott hozzá a nemzeti történeti festészet újjáteremtéséhez! Orlai művészettörténeti szerepe csak ahhoz a Ferenczy Istvánéhoz mérhető, ki egy nemzedékkel korábban a nemzeti szobrászat megteremtése érdekében vállalt föl erejét és bizony képességeit is meghaladó feladatokat. Ferenczy tragikus küzdelme az alkotással egyrészt, másrészt a hazai befogadó közeg közönyével és érdektelenségével, sok mozzanatában előrevetítette Orlai tragikumát is. Orlai Petrics Somának a magyar művészettörténetben elfoglalt helyét a sokszor meg-nem-értett úttörők, az erejükön és képességükön túlnyúló feladatokat elvállaló megszállottak között jelölhetnénk ki. De ott találjuk őt az újítók, a nagy művészetszervezők között is, hiszen történeti kompozíciói, a Képzőművészeti Társulat szervezésében és működtetésében játszott szerepe alapján Orlai jelentősége vitathatatlan. Olyan művész volt ő, aki nélkül a korszak festészete egészen bizonyosan más lett volna, mint ahogyan ma ismerjük. Hogy csak a legjellemzőbbet említsük: ki festette volan a meg Petőfi Sándor arcképeit? Orlai Petőfi-portréi ugyanis nem csak a már szinte a költő életében megkezdődött Petőfi-kultusznak izgalmas emlékei, hanem a korszak arcképfestészetének is jelentős alkotásai. Orlai Petőfi-képein ugyanis nem a forradalmár, nem a lángoló lelkű hazafi jelenik meg, akivé azutókor Petőfit egyoldalúan "átmintázta". Az ő Petőfije igenis az a kispolgár - a szó legpozitívabb értelmében - , aki örömét leli az élet apró élvezeteiben, akinek számára a szűkebb haza, a család, az otthon, a szülőfalu mikrokozmosza a világ középpontja, s aki pontosan tudja, hogy ha feje a csillagokban is jár, lábaival mégis a földhöz kötődik. És ez a fajta biedermeier józanság, egyszerűség és ártatlan bohémság, humor és kedélyesség Petőfi költészetének legalább annyira sajátja, mint a hazafias lángolás. Orlai a rokon és jóbarát, ezt a Petőfit örökítette meg a mezőberényi portréin, jellemző módon egy képén papucsban ábrázolva a költőt! De ugyanő, már a Petőfi-kultusz kellős közepén, a Kiegyezés körüli években, megfestette az utókor által látni akart Petőfit is. A Petőfi Debrecenben című képeken nem annyira a derűsen pipázgató jóbarátot, hanem inkább a romantikus, lázban égő költőzsenit formázta meg. E képeit is átlengi azonban valami biedermeier báj, a forradalmi tűz helyett a költői ihletőerő hevíti a költőt. Vagyis megintcsak a belső, a személyes, a sajátosan egyéni kapcsolódó motívumokat reprezentálja a festő, s nem az univerzálist, a forradalmár attitűdhöz kötődő értékelemeket.
Ez a belülről, a mikrokozmosz felől értelmezhető láttatás a sajátos perspektívája Körösi Mihály könyvének is. Mindig azt a közeget vizsgálja, ami Orlait közvetlenül körülvette: akár Mezőberényben, Pápán vagy éppen Pesten. Mert miközben nem kerülhető meg Orlai művészi konfliktusainak értelmezése ( különösen a II. Lajos megtalálásának kompozíciója kapcsán), a középpontban mindig Orlai személyes sorsa, érzésvilága és értékrendje áll. Orlai levelei, írásai, a képeinek sorsát dokumentáló források éppúgy fontosak ebben a könyvben, mint a mezőberényi gimnázium, vagy a pápai kollégium története, melyekről - valljuk be - nagyon keveset tudunk, ám amelyek mégis meghatározó élményanyaggal táplálták Orlai költészetre és festészetre egyaránt fogékony lelkét.
Teljen örömünk e munkában, mely nemcsak egy nagy feladatokkal viaskodó művész világához visz közelebb, hanem egy olyan emberéhez is, kinek örömeiben, bánataiban saját magunkra ismerhetünk, s kinek visszahúzódó, szerény egyéniségében, tragédiákkal kísért szomorú élettrörténetében pedig egy valódi nagy drámai hős vonásai sejlenek föl.
Bellák Gábor
művészettörténész
Magyar Nemzeti Galéria
Orlai Petrics Soma: Milton, leányainak az Elveszett paradicsomot diktálván (MNG)
„Úgy sírhatnék! … megbántott valami,
Nagyon megbántott, mondhatatlanul.
És a felhővel a lélek rokon:
Megkönnyebbül, midőn esője hull.” Petőfi S: Elfojtott könnyek
Egy festmény viszontagságai
(Részlet a tanulmányból)
Az állami megrendelések száma a kiegyezés után, a millennium közeledtével egyre növekedett. Az új középületek díszeinek elkészítése, nagyméretű faliképekkel, freskókkal való dekorálása munkát jelenthetett a festők számára is. A megrendelők ízlését azonban ki kellett szolgálni témában, formában egyaránt, s ha valaki erre nem volt kapható vagy nem nyerte meg képi világa a megrendelő tetszését, esetleg nem tartozott a „felkapott” művészek sorába, annak nem, vagy csak kevesebb munka jutott. Orlai is kimaradt a nagy megrendelésekből. Képein megjelenő történelemszemlélete nem tartozott az elfogadott irányzatokhoz, talán festői tehetsége sem volt elegendő. Az 1870-es évek vége felé már betegsége is kínozta, ez is hátrálta munkájában. Minden megrendelés fontos lehetett számára. Az 1876 tavaszán érkezett többszörös örömet okozhatott a festőnek. Szülőföldjéről érkezett a felkérés, a már régen pesti lakos festőhöz. Egy portré megfestése volt a feladat. Ugyanis 1876. május 4-én, reggel 8 órakor meghalt „Békés Vármegye Főispánja, s a magyar törvényhozás főrendiházának tagja 70. évében.” 1 A gyászjelentésből arról is értesülhetünk, hogy temetése május 6-án délután 5 órakor lesz a Kerepesi úti temetőben. Ez a szomorú alkalom hozta Orlai számára a megrendelést, az eseményhez kapcsolódó levelezés pedig számunkra a lehetőséget, hogy bepillantást nyerjünk a korabeli ügyintézés menetébe, hogy megismerjük egy festmény hányatott sorsát. A megye méltó emléket kívánt állítani elhunyt főispánja számára. Az alispán ötlete volt, hogy egy méreteiben is megfelelő festmény az elhunytról a megyeháza épületében híven kifejezné a főispán emberi nagyságát, egyben a megye elismerését is tisztelt főispánja iránt. Az alispán, Jancsovics Pál a mezőberényi gimnáziumban tanult. Akár már Mezőberényből ismerhette a Petrics családot, s annak legidősebb fiát, aki ebben az időben Orlai Petrics Soma néven ismert festő volt, segítette megbízáshoz jutni. A képfestés ötletével a megyéhez fordult, egyben kérte, hogy biztosítson anyagi forrást is a festmény megrendeléséhez. Megindult a levelezés az alispán, a megye, egyes országgyűlési képviselők, a belügyminisztérium és más főhivatalok között.
A megye tájékoztatást kért a kép árának kifizetése tárgyában és a főváros illetékes belügyminiszteri hivatala válaszolt is példás gyorsasággal. A megye kérésére 1876. június 14-én Buda-Pestről érkezett a válasz, melyben helyeslik a kép megfestésének ötletét, elvileg támogatják is, de a házi pénztár nem képek vásárlására hozatott létre, tehát abból fizetni nem lehet, olvasható a válaszban. A felmerülő költségek fedezését más alapból javasolják. A levél egyben felhívja a megyét, hogy a minisztérium további tájékoztatást tart szükségesnek a kép árával kapcsolatban.
Zsilinszky Mihály országgyűlési képviselő1876. június 20-án kelt leveléből tudjuk, hogy a megyei bizottmány rá és Beliczay Rezső képviselőre bízta a „megboldogult főispánunknak, Tomcsányi Józsefnek olajba festendő díszes arcképét” a „megyeház dísztermében látható legnagyobb képek alakjában” való megrendelésének folyamatba tételét. A június 25-én keltezett levélből megtudjuk, hogy „megyénk szülötte, a festészet művészetében előnyösen ismert Orlay Soma fogja festeni” a képet, a megállapodás szerint 250 forintért, díszes rámával együtt 300-ért.
A pénzzel azonban baj volt, mert nem volt. Az 1876. július 6-án kelteződött levélből tudjuk, ez tájékoztatja az alispánt, hogy a megye nem tud rendelkezésre állani, mert a pénztár már ezidáig is nagyon igénybe volt véve. De a levél egyben ötletet is ad, mondván, hogy közadakozásból kell előteremteni a szükséges összeget. Példának Deák Ferenc halálát hozza fel, amikor is közadakozásból a nagytekintélyű férfi arcképének megfestésére összesen 800 forintot adományoztak tisztelői.
Zsilinszky Mihály következő levelét 1876. július 25-én írta, s abban már a festmény elkészültéről tájékoztatja a „Tekintetes Alispán Urat”. A portré valósághűen való megfestéséhez az elhunyt rokonát is felkérték, Nt. Ballagi Mór urat. Ő a következőket írta Zsilinszky Mihálynak: „Szerintem Orlay úr mindent megtett, hogy oly munkát állítson elő, mely a dicsőültet nem az utolsó időben, testi szenvedések által megtörve, hanem korábbi, öreg ugyan, de erőteljes, férfias alakjában tüntesse fel. Sikerült is neki kifejezésteljes, jellemzetes képet alkotni, mely úgy hasonlatosság, mint művészi kivitel tekintetében jelesnek mondható, úgy hogy nekem igazi műélvezetet is nyújtott. Anyósomnak sincs kifogása a kép ellen.” Az elhunyt veje után Zsilinszky Mihály szavai következnek. „Orlay úrtól is kaptam levelet, amelyben jelenti, hogy a kép egészen készen áll, s szeretné minél elébb hazaszállíttatni. Egyúttal értésemre adta, hogy a tiszteletdíjra e hó végén szüksége volna.” A továbbiakban felhívja az alispánt, hogy tegyen intézkedést a kép elszállításáról a festő Statio utca 4 szám alatti házából, figyelmébe ajánlván a fizetés szükségességét, megismételve a kép 300 forintos árát.
A fizetéssel azonban továbbra is gondok voltak. 1876. július 29-én a megyének még nincs meg a pénze a festmény kifizetésére. Kiderült, hogy a jogszabályok nem biztosítanak festmények vételére lehetőséget. A belügyminiszterhez fordulnak tehát segítségért, tőle várnak eligazítást. Onnan ugyan elismerő szavakat bőven, hasznos javaslatot már kevesebbet, pénzt pedig egy krajcárt sem kapnak. Tovább keresik azonban az esetleges bevételi forrásokat, végül arra jutnak, hogy az augusztusi megyei közgyűlésre bízzák a döntést.
Annyi tehát bizonyos, hogy a festő által várt határidőig a honorárium nem érkezett meg. Az a megye, ahol rövidre szabott jogi pályafutását kezdte, nem dicsekedhet fizetési gyorsaságával, mint ahogy a kép megrendeléssel dicsérhetően tette. Elgondolkozhatunk, milyen helyzetben lehetett a festő, ha elvállalta szinte azonnali megfestésre a portrét. Az is megfordulhat fejünkben, mennyi munkája, megrendelése lehet, ha ilyen rövid határidőt is tudott vállalni. Legutoljára pedig azon is gondolkodhatunk, milyen anyagi helyzetben lehetett, ha ilyen feltételekkel is elvállalta a portré megfestését.
Az ügyintézés menetére, gyorsaságára, avagy lassúságára jellemző az utolsó itt idézendő levél, amely talán még kapcsolatba hozható az elkészült portréval. A temetés május 6-án volt. Az elhunytat a Múzeum utcai lakásból a temetőbe kísérő gyászmenetben jelen volt megyénk egyik személyisége is. A temetés után kérelemmel fordult a „Tekintetes Alispán Úrhoz” a temetéssel kapcsolatban felmerült költségeinek megtérítése tárgyában. 1876. május 20-i levelének hátulján az alispán engedélyezte a 136 forint 48 krajcár „úti és egyéb költségek” kifizetését a benyújtott számlák ellenében. Hiába, no, a házi pénztár erre lett föltalálva, a közlekedés meg? Hát az utazás már akkor is sokba került, felért egy kisebb festmény árával.
A kép megszületett, a művész vélhetően megkapta a honoráriumát, a festmény elfoglalta méltó helyét a megyeháza közgyűlési termében, a többi kép között. S elkezdődött önálló élete. Kezdetben nem zavarta semmi különös esemény nyugalmát. Porosodott a többi tízzel együtt. Az 1877. év augusztusában lista készült a főispánok arcképeiről. Felsorolják név szerint a főispánokat, köztük ott szerepel az Orlai által festett Tomcsányi József képe is. 2 A képek gyűjtése tovább folyt. Nagy eseménye volt egy-egy kép leleplezése a megyegyűlés napirendjeinek. Kinyomtatott emlékbeszédek, ünnepélyes külsőségek jelezték, hogy nagy eseményre került sor. Ilyenkor ünnepi közgyűlést tartottak a nap fontosságát jelezve. A huszadik században megszakad a hagyomány, nem minden főispánról készül portré. Leltár sem készült a képekről. 3 Csendes nyugalomban teltek a képek napjai, legfeljebb a rendszeresen ismétlődő takarítást várták, hogy megszabaduljanak pókhálóiktól, hogy a munkában megfáradt arcukról a megyegyűlés vitái által felkavart porból képződött szürke fátylat a takarító gondosan eltávolítsa, hogy újra frissen nézhessenek utódaikra. Az idő telt. Megélték az első világháborút, a kommünt, a románokat, Horthyt. Megérkezett ő is közéjük tragikus sorsú István fiával együtt.
Jött a második világháború, jöttek az oroszok. Elérkezett a rettegés időszaka. 1944 októbere és 1946 decembere között a szovjet Vörös Hadsereg megyei katonai parancsnoksága működött az épületben. Dr. Hraskó Gyula vármegyei főjegyző 1945. októberében a belügyminiszter számára készített jelentésben tárta fel az épületben található művészeti értékek sorsát. „A székház felszerelése, a visszamaradt fontos, értékes iratanyag, stb. – minden kérésünk és óvintézkedésünk (levéltár befalazása) dacára – súlyos rongálásokat szenvedett, ill. nagyrészt elpusztult az orosz katonák ottléte alatt.” 4 Megsemmisült tehát az értékes berendezés, az oly fontos iratanyag, mely a múltról tájékoztatja a mindenkori jelent. (Egy nép, akár egy ember is, élhet-e múlt nélkül?) Tönkre mentek a számunkra értékes festmények. Itt akár be is fejezhetnénk. A kép megszületett, a kép meghalt, mint az, akit ábrázolt, mint az, akinek halála jelentette a kép megszületését. Hetven évet élt Tomcsányi József, majd tíz évig volt főispán. A kép 1876-ban született, 1945-ben volt 69 éves, majdnem annyi, mint halálakor a főispán.
A kép azonban nem hal meg, a kép megsemmisül. Megsemmisültek a megyeháza közgyűlési termének képei is. Néhány festmény azonban a csodával határos módon átvészelte a szovjet katonák pusztításait. Köztük az Orlai által festett is. Vegyünk egy mély levegőt, de tartsuk vissza kitörni készülő örömünket!
A szovjet pusztítás után jön a hazai, a magyar. Hat év telt el, éppen csak annyi, hogy az Orlai által festett kép is megélje a hetven évet. 1951-ben a gyulai Dolgozók Esti Képzőművészeti Tanfolyamának vezetője megtudta, hogy a levéltárban képek vannak. Tollat ragadott, levelet írt. „A közel 7 év óta porosodó, jórészt sérült nagy vásznaknak még mindig vannak használható részei, melyeket elsősorban és legilletékesebben a Tanfolyam festő hallgatói volnának hivatva hasznosítani.” Az írásbeli kérés a Békés megyei Közlevéltár vezetőjéhez érkezett. A levéltár vezetője talán még nem is káromkodott, a levelet továbbította a Levéltárak Országos Központjának. 16 üres képkeret, 9 darab keret nélküli festmény élte túl a szovjet pusztítást, most ezek voltak végveszélyben. Az Országos Központ arra kéri a levéltárat, hogy az esetleges átengedés előtt kérje ki az illetékes múzeum véleményét. A szakvélemény elkészült. Idézet Dr. Lükő Gábor, a gyulai Erkel Ferenc Múzeum akkori vezetője által elkészített szakvéleményből: „… említett képekből öt darabot találtam muzeális értékűnek. Ezek: 1. Kraft 1819-ből, 2. Orlay 1876-ból, Mihalovics 1931-ből származó művei és két ismeretlen szerzőtől származó kép. A két ismeretlen festőről azóta kiderült, hogy azok Barabás Miklós és Szamossy Elek képei. A Levéltárak Országos Központja októberben elrendelte, hogy a fenti öt képet a levéltár a múzeumnak, a fennmaradó 4 képet (Horthy-portrékat, három az apát, egy István fiát ábrázolta) és az üres kereteket a gyulai Dolgozók Esti Képzőművészeti Tanfolyamának adja át.
1951 óta tehát az Erkel Ferenc Múzeumban láthatjuk az igen hányatott sorsú, bár helyét nem sokszor cserélő Orlai festményt.
Jegyzetek:
-
Békés Megye Képviselő-testülete Megyei Levéltára Gyula, IV. B.2032/1876.
-
Turul, 2000/3-4. füzet, Merényi-Metzger Gábor: Békés vármegye főispánjainak arcképcsarnoka, 110. l.
-
Turul 2000/3-4. füzet, Merényi-Metzger Gábor: Békés vármegye főispánjainak arcképcsarnoka, 111. l.
-
Turul 2000/3-4. füzet, Merényi-Metzger Gábor: Békés vármegye főispánjainak arcképcsarnoka, 111. l.
-
Turul 2000/3-4. füzet, Merényi-Metzger Gábor: Békés vármegye főispánjainak arcképcsarnoka, 12. l.
Orlai Petrics Soma: Nádasdy Tamás nádor és Tinódi (Magántulajdon)
Néhány vers Orlai érdemkönyvre érdemesített "művei" közül
(A versek a festő pápai tanulmányai során keletkeztek, s a diákok önképzőkörének döntése alapján kerültek be az érdemkönyvbe.)
Tudnivágy
Ó ki-lesz, ki érzetim zajára
Nyúg adó könyűket öntene?
Ó ki? hogyha felvidúlna éltem,
Fűszerűl rá csókot hintene?
Vagyha kínt izadnak arc-redőim,
Ó kitörli majdle búskönyűim!
É kebel feszül az érzelemnek
Felviharzott láng-csapásitól;
S zajgó vágyán szívrokont epedve
Tán vigasztalan sírjába húl.
¬És é szörnyű emberek körében
Nincs kikönyet ontna résztvevően!
Isten, - ó te nagy – te véghetetlen!
Kit remeg é szikla-nép s imád;
Kérdelek! Hogy alkottál-e nékem:
Hűkebelhöz egy reménysugárt!
Ó ha nem, - tekintsle fájdalmimra,
Sujts ezervillámot kínjaimra!
Petrich Soma
I-ső éves philosophus
Választás
Ó hol vagyok,
Tündér világba tán?
S tévelyg szemem
Kincsek varázslatán?
Itt nap mosolyg
Reám sugaraival;
Ott édesen
Az est nyugalma csal.
Itt csendben űl
Egy bájos szőkelány,
És csókban ég
A nap, hó-homlokán,
Az arcokat
Elfutja zsenge-pír,
S ez égi szem
Méz üdvel is felér!
Petrich Soma I-ső éves Philosophus
Orlai Petrics Soma: Sappho (MNG)
A Rózsa
Húll csörögve szirti csermely árja
Rózsa berkek pázsitos tövén,
S hab zajával édesen vegyülve
Láng dal árad tiszta tükörén;
S mint a lepke játszi szárnyalása:
Lány jő, szép, a parti rózsa mása.
Kedv, s vidámság ártatlan szeszélye
Űli homlokának bársonyát;
Érc-kupája csügve óldaláról,
Nyomja lágyan gyenge hókarát.
S a bereknek bimbaját letépi,
S véle szűzi keblit ékesíti.
Áll a parton, megmerűl kupája
Fris patakba könnyü cseppivel,
Oh de a habokba húl a rózsa,
S tűn a lányka kedve vesztivel.
Csalfa ár, ó hajtsd hozzám a partra?
Mond, - de vad hulláma elsodorta.
És reménnyel űzi rózsaszálát,
Míg egy fiatal halászhoz ér.
Futni nem tud keble ónsúlyával,
Zsenge arcán átpirúl a vér.
Haggász, bár kalapján ing a rózsa,
Csak legényszem oly büvös ne vólna!
Szól remegve, égető titokban,
S gondja gyűltét érzi kis szivén.
Tán a rózsa dulta fel nyugalmát?
Oh dehogy, a szép halász-legény.
„Visszakérem jó fiú virágom,
Hála, hogy kifogva itt találom.”
„Tiszta szívvel, ám ha ajkaidnak
Bíboráról mást szakaszthatok.”
És a lányka bisztató szemében
Lángsugárral ég a hőtitok.
S egybeforrnak, édes, hosszu csókban,
S hű szerelmtől ihletett szavakban.
És a két rokonkebel fűzére
Rózsa lőn, szerényke nászjegyül.
S ott virít a lányka szép fején, míg
Hervadón kihúlla fürtiből.
-S csermelyén a férj ha horgaszára
Vár, mellette áll szelíd arája.
Petrics Soma II. éves diák
A vesztett üdv
Szonett
Futkostam egykor víg lepkék után;
S ha égetőn lövelt a dél-sugára,
Vagy éjlepel vonúlt est-bíborára:
Te kebled, enyhet oszta jó anyám.
De ah, lezúga kéjem mámorán
A gyors idő, s a serdülő korára
Vihar tolúlt, kétes lőn láthatára,
S vezére nics, a tévedés fokán!
Ó jöj, te istenarcu szende lány?!
O jöj? Had húljak kebled édenére,
Csak ott találhat e kín nyughelyére.
S hű síromig, - hol csendes alkonyán
E zordon életpálya véghez ére:-
Te lész e szenvedett kebel vezére?.
Petrics Soma II. éves diák
Petrics Soma első rajzainak egyike:
Orlai Petrics Soma: Petőfi Sándor arcképe
(Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok)
Petrovics Sándor első aláírása Petőfi néven
Orlai egy levelének részlete
Coriolanus
Rövid hír tudatta az olvasóval, restaurálás után visszakerült a Városháza dísztermébe Orlai Petrics Soma Coriolanus című műve, melyet 1869-ben alkotott a mester. A monumentális alkotás (140x260 cm) méltó helyre került a díszterembe. A termet nemzetünk, városunk jelképei díszítik.
Jelképes üzenetet hordoz maga a festmény is. Első pillantásra látjuk a képen szereplő alakok öltözetébõl, hogy a festmény az ókort idézi. Marcona fegyveresek fognak közre kétségbeesett nőket, gyermekeket. A háttérben egy várost, annak ellenpontjaként a festmény másik oldalán sátrakat láthatunk. A középpontból egy szigorú tekintetû fekete ruhás nőalak emelkedik ki, jobb kezével a városra mutat, baljával figyelmeztetõ mozdulatot tesz egy előtte ülő fegyveres felé, aki nem mer a szemébe nézni. A rendíthetetlenséget tükröző nőalakot az előtérben fehér uhás, térdeplő, hozzá hajoló, benne támaszt kereső nők, gyermekek fognak közre. Szemükben félelemmel, kétségbeesetten tekintenek az előttük ülő hatalmat, erőt sugárzó fegyveresre, egyikük térdre borult, kezét imára kulcsolja. A többi fegyveres arca, mozdulata, gesztusa az azonnali harcot, a támadást sürgeti a bizonytalannak látszó vezérétől. A harcosai körében kétségtelenül nagy tekintélynek örvendő, hatalmának tudatában lévő embert azonban most egy, az övénél is nagyobb erő, megadásra készteti. Az ellentétek határozzák meg a festményt, ellentét a színekben, tárgyakban, az emberek mozdulataiban, tekintetében, de a legnagyobb ellentét az egymásnak feszülő érzelmek, akaratok, indulatok ellentétében rejlik.
A képet ihlető történet viszonylag rövid és egyszerű. Gaius Marcius a római előkelő család ifjú sarja a volszkok lakta Corioli város elfoglalása, elpusztítása során (Kr.e. 493-ban) tanúsított bátorságáért kapta a Coriolanus nevet. Mást nem is fogadott el dicső tettéért. Ezután még a legelőkelőbbek közül is kitűnt büszkeségével. Népével szemben is igen gőgös volt. Consulságra pályázott, de azt elnyerni nem tudta. A fiaskóért a római népet okolta, ezért el akarta venni tőlük a népképviseleti jogot. Bosszúja nem érte be ennyivel, egy éhínség idején megakadályozta, hogy a szegények gabonához jussanak. Ezért bevádolták és elítélték. Korábbi ellenségeihez, a volszkokhoz menekült, hogy azok segítségével a közembereket megfenyítse. Szövetségeseivel eljutott Róma kapui elé, sorban pusztítva a szegények birtokait, megkímélve a gazdagokét. A gazdag patríciusok ezért nem kívántak hadba vonulni Coriolánus ellen, mígnem a nép elégületlensége annyira fokozódott, hogy kénytelenek voltak a szenátorok küldöttséget meneszteni Coriolánushoz. Küldöttségük, mint korábban a papok küldöttsége is, dolgavégezetlenül tért vissza Rómába. A városra a pusztulás várt, hisz nem teljesíthették Coriolánus követelését, hogy a volszkoktól elvett földet visszaadják. Végül a római nők mentették meg városukat. A küldöttséget Vetúria, Coriolánus anyja vezette, tagja volt még elhagyott felesége Volumnia, valamint árván hagyott két kisgyermeke is. Az anya kérése megtörte a dacos fiút, aki állítólag e szavakkal adta meg a visszavonulási parancsot: “Rómát megmentetted anyám, de elvesztetted fiadat.”
A festmény az önzés, a zsarnokság, az embertől elrugaszkodott nagyravágyás elítélésének jelképe. Orlai így fogalmazott: “S nem ez uralkodik-e most, nem ez uralkodott ezredek elõtt, s ha az ember nem vetkezheti le természettül adott ördögi tulajdonait (tulajdonságait), mit vár mégis jobbat a jövőben.”
A téma írókat, zeneszerzőket, festőket is megihletett. Shakespeare Coriolanus címmel írt tragédiát, Petõfi Sándor 1848-ban, Eörsi István 1994-ben fordította magyarra. H. J. von Collin az 1700-as évek végén Coriolan címmel drámát írt. A Katona József Színház 1987-ben Berlinben is előadta Schakespeare tragédiáját. A zeneművek közül Beethoven Coriolan nyitányát érdemes kiemelni, melyet a közelmúltban tűzte mûsorára a MATÁV Szimfonikus Zenekara, Ligeti András vezetésével.
(Megjelent a Mezőberényi Hírmondóban, a kép városunkba visszakerülésének alkalmából.)
Körösi Mihály
Orlai Petrics Soma sírja
Budapest,
Kerepesi temető: 34/1-1-16