Mezőberényről 

Településünk nevének eredete a múlt homályába vész, sokféle névmagyarázat él nevének eredetéről még napjainkban is. A Berény szó magyarázatai röviden a következők. A „bér” szóból ered Czuczor - Fogarasi szótára szerint. Haan Lajos Attila vezérétől, „Beré”-től eredezteti. Az ószláv „sár” szóból származtatja Karácsonyi. Palóc női nevet, a „Bere”-t, gyanítja Gárdonyi József. Besenyőnek mondja Vadász Pál, és a „bölény” szóból eredezteti, ellenben Bátky Zsigmond az oszmán „vermek-adni” igére gondol. Török nemzetségnévből valónak véli Németh Gyula, és a karakirgiz „Bes-Berény” - Öt-Berény-ben látja analógiáját, míg Pais Dezső a török eredet mellett áll ki, és a „birkin-gyűlés” szót látja benne.
A településünk folyóját Skolka András szerint "Chrisius-nak, azaz Aranyfolyónak talán azért nevezik, mert aranyhomokot hord magával." A Körösről elmondja még, hogy a mai napig (az 1800-as évek eleje) „alkalmat szolgáltat az aranymosásra.” „Mindazonáltal a jövedelemnek igen alacsonynak kell lennie - írja - mert ezt a foglalkozást robotmunka fejében itt is a cigányoknak engedik át.”
Bél Mátyás (1684-1749) szerint a vidék fekvéséből következtethetünk az ég és a föld természetére. „A fű mindenütt olyan nagyra nőtt, hogy a lovas embernek csaknem a válláig ért, s a kocsi, ló is eltűnt benne, valamint a sok ökörcsorda és gulya, melyek télen-nyáron itt legelnek. Tele volt a róna mindenféle kígyóval, vízi madárral, mert helyenkint nagy tócsák, posványok terültek el, melyben bőségesen tenyészett a vad” -írta.
„Az erdei madarak annál nagyobb számban fordulnak elő, minél háborítatlanabb a táj, s a nádasok is alkalmasak számukra. Van köztük fácán, túzok és más efféle szárnyas. Annyi a daru, hogy kárt tesz a vetésben, nemcsak a friss vetést legeli le, hanem olykor már az érőben levőt is kiszaggatja.” Azok a madarak, amelyek nem errefelé élnek, időnként nagy csapatokban szállnak ide táplálékot keresve. A vadászatot és a madarászatot nem szabályozta törvény. Egy korabeli szerint (Acsády Ignác): „Kis és középnagyságú sasok, darvak szárnyaltak a levegőben vakmerően közeledve az emberekhez, mintha rá akarnának támadni, amit sokszor meg is tettek.”
Bél Mátyás elmondja, hogy igen sok a hal, a rák és a teknősbéka ezen a vidéken. „Egyetlen hálóhúzással 500 pontyot fogtak egy tömegben.” A Körösben a korabeliek bőségesen halásztak csukát, csíkot, dévérpontyot, pontyot, rákot. Ritkán idetévedt a Tiszából egy–egy tokhal. Az itteniek az itt nagyszámban megélő rákfajtát sváboknak nevezték, ugyanis a főzés során nem sötétvörösek, hanem haloványak és piszkos sárgáspirosak, puha héjúak.
Egyébként a vidék bővelkedett takarmányban. „Itt a barmok tartására fordítják a legtöbb gondot a legvagyonosabbak és a legszegényebbek egyaránt. Annyi bizonyos, hogy errefelé az óriási mezőkön több baromcsordát vehetsz számba, mint falut, s a barmok rendszerint nagyra nőnek, kövérre híznak az állandó legelői táplálékon.” – olvashatjuk vidékünkről.
Régebben, a barbárok (a törökök) elűzését követőleg a pusztasággá vált tájat újból művelés alá fogták. Mivel a kevés, szegény lakos nem győzte a mezei munkát, csupán egyszeri szántással forgatták meg a földet; mióta azonban a vármegye kezdett egyre jobban benépesülni, s a gabonatermő földekből hivatalosan felmért területeket kaptak a parasztok, már kétszer is fölszántják a földet. Igaz ugyanis az a magyar közmondás: Aki egyszer szánt, egy kenyeret eszik; aki kétszer, kettőt; hármat, aki háromszor.
A jó termést gyakran sáskahadak élték fel. Még Arany János is felemlíti őket 1847 szeptemberében, egyik Petőfinek címzett levelében: „A sáskáknak csak a csihéssét verte erre a szél, a főcsapat a Körös völgyén vonúlt el. Inségokozó kárt nem tett, de némely határon egynéhány tábla tengerivetést felhabzsolt.”
A megyebeli más települések állapotához képest településünk nem sokban különbözött azoktól. 1717-től fogva a megye is, és Mezőberény is, a Harruckern uradalom része lett. A teljes hatalom 1732-től került a földesúr kezébe, amikor is Békés megye főispánja lett.
Harruckern János György császári és királyi hadiélelmezési igazgató volt. Linzben született. (1660?) A császár szolgálatába lépett, megkapta az udvari tanácsos címet, 1701-ben az olaszok elleni háborúban legalább 1 millió forint hasznot hozott a kincstárnak. 1708-tól a németalföldi háborúkban vett részt, majd 1716-1719 között a török elleni háborúkban intézte a hadsereg élelmezését. Kifizetődő foglalkozás volt, mutatja, hogy 1718-ban megkapta a Római Birodalomi Lovag címet. Ez kevés lehetett számára, mert 1719-ben III. Károlytól szolgálataiért a Budán lévő meleg vízimalmot a mellette levő szőlővel együtt kérte, ha pedig ezt nem kapná meg, akkor a hajdani gyulai uradalmat, amely egész Békés megyét magába foglalta. Az udvari kancellária azt tanácsolta III. Károlynak, hogy inkább a gyulai uradalmat adja, az úgyis mocsaras, nagyrészt lakatlan, a budai vízimalomra meg még a királynak szüksége lehet.
A merkantilista földesúr a község határában már korábban is (a 18. század első harmadában is kisebb-nagyobb megszakításokkal) fennálló magyar, szlovák Nemeskereki stabilizálását tűzte ki célul, ez azonban a Körösök folyamatos áradásai miatt nem sikerült. Területe később éppúgy Berényhez került, mint a végképp elpusztult Félhalomé.
Harruckern a településre vállalkozók részére biztosított kedvező feltételekkel 1723-ban kezdte meg Mezőberény újranépesítését. 1723-tól kezdve szlovákok (Nógrád, Hont, Pest, Zólyom, és más megyékből), 1725-től németországi és hazai németek, 1731-től tiszántúli magyarok (Biharból és a szomszédos településekről, református vallásúak.) érkeztek a korabeli Berénybe.
Az újratelepülés évtizedeinek anyanyelv szerinti aránya, amely körülbelül még száz évig megmaradt, a következő volt: szlovák: 45%, német: 34,1%, magyar 21,4%. A község északi felében a szlovákok, középső részében a németek, déli részén a magyarok kaptak helyet. Ez a településrend meghatározta az egyházi különállást, a sokáig megmaradó nyelvi elkülönülést. Mai emlékei a német, a tót gát fogalmak továbbélése az idősebbek szókincsében.
Bél Mátyás ezt írta a szlovákokról: „Ez a nemzetiség akkora szorgalmat tanúsít a föld művelésében, hogy nincsen olyan földesúr, aki ha üres földje van, ne részesítene előnyben mindenki mással szemben szlovák telepeseket e munkában tanúsított szívós igyekezetükért. Ám mégis sokan tértek vissza honfitársaik közé, a barbároktól való féltükben, akik annyiszor feldúlták ezt a vidéket.” „A szlovákok azonban több előrelátással kezdenek munkához, hiszen több földet szántanak fel, mint amennyit a magyarok, oláhok és rácok szoktak, s amit a bőségesebb termésből megtakarítanak, óvatosan félreteszik eljövendő szükségletükre.”
A letelepedésnek kedvező feltételei közé tartozott: az evangélikus vallás szabad gyakorlása, néhány évi felmentés az úrbéri terhek alól. Az új honfoglalók számára megengedték szárazmalom, korcsmák, mészárszékek építését, használatát, a halászatot, engedélyt kaptak templom és iskola építésére. Engedélyezték számukra a fakitermelést lakóházaik számára.
A letelepedőket váró termőföld minőségéről így fogalmazott Tessedik Sámuel: „Ebben az időben a föld olyan kövér volt, hogy amikor a magyar ökrök leheveredtek a fűben, csak a szarvuk hegye látszott ki. Ezen a pihent földön az újonnan letelepült lakosok ott legeltethettek, kaszálhattak és szánthattak, ahol nekik tetszett, mert volt föld elég. Ezenkívül mindenki annyi jószágot tarthatott, amennyit akart.”

Az új honfoglalást, az otthonteremtést, építkezést 1735-ben megzavarta a Péró–féle parasztlázadás, melyben a mezőberényiek közül nyolcan vettek részt.
A Harruckern-uradalom, majd 1798-tól a báró Wenckheim birtokok, taksás jogállású volt, a robotterhek szolgáltatásainak teljesítését pénzben válthatta meg a jobbágy. Ez kedvezett a jobbágyság megerősödésének. A határ nagyobb részét a földesúr paraszti használatba adta. Az 1780-as években művelésbe vonták a külterület olyan minőségű részét, amely szántóföldnek is megfelelt. Ebben az időben jellemző ágazat már a gabonatermesztés volt.
A békés termelőmunka következtében a település lélekszámban gyarapodott: 1784-1787-ben 4031 fő, 1805-ben 5702, 1827-ben 7881, 1852-ben 8579 személy lakott a településen. A zsellérek (föld, gyakran ház nélküliek) aránya jóval kevesebb volt, mint máshol, különösen a 18. század végére, de még a 19. század közepén is jobb az arány Békés vagy Gyoma arányánál. (1793: Mezőberény: 26,8%, Békés: 51,8%, Gyoma: 43%, ugyanez 1847-ben: Mezőberény: 46,4%, Békés: 55,4%, Gyoma: 59,5%) A zsellérek nagy számban mentek aratni, csépelni részes munkásként, míg a parasztság más része bérleteket vállalt a környező községek uradalmi földjein.
A szántóföldterület a Körös szabályozásával is növekedett, no meg a közlegelők felosztásával is. A „földéhségre” jellemzők a gyakori, hol békés, hol harcos legelőfelosztások, már a szabadságharcot megelőzően is, majd 1852-ben, 1854-ben, 1859-ben.
A nagyobb földterületen növekedett a termés mennyisége is. A nagybani szállítás jó utak hiányában a Körösre korlátozódott. (Bár a földesúrral kötött szerződés szerint a paraszt tartozott robot fejében egy hosszú fuvart Pestig megtenni esztendőnként. Korábban még az építkezéshez való fát is azon úsztatták le Berényig.) Szükségessé vált egy gyorsabb, biztonságosabb útvonal megépítése. Mégis sok nehézség árán, gyakran paraszti és települési ellenállást is legyőzve haladt a vasútvonalak kiépítése. 1858-ban indult meg a vasúti közlekedés. A vasútvonal megépítéséhez kapcsolódik egy anekdota E szerint a vasutat építő társaság Békést is be kívánta kapcsolni a fővonalba. Berényből Békésre, onnan pedig Csabára épült volna ki a pálya. A mezőberényi gazdák azonban nem járultak hozzá földjeik kisajátításához. Nem adták el a társaságnak földjeiket. Ezért nem épülhetett meg a fővonal Békésig. Muronyból kellett egy szárnyvonalat kiépíteni. Így történt?
A kezdetekben a kézműipar céhes formában működött, nagyrészt helyi igények kiszolgálására. 1754-ben nyolc, 1773-ban 29, 1828-ban 108 volt a helyi mesterek száma. Az iparűzők aránya szerint a megye ötödik települése volt Mezőberény. Gyula: 257, Szarvas: 196, Orosháza: 174, Csaba: 141, Békés: 79-cel. Berény népessége a XIX. században rohamosan növekedett, 1852-ben már 8.597 fő volt.

1802-ben a község jó adottságait felismerve a békés-bánáti evangélikus egyházmegye itt állította fel a megye első gimnáziumát, mely 1834-ig működött Mezőberényben, első igazgatója korának egyik művelt személyisége, Skolka András volt. 120-180 főt is kitett a tanulói létszám egyes években. Vonzása Arad, Temes, Pest megyékre is kiterjedt. A Wenckheim kastélyban néhány évig leánynevelő intézet működött, amit Festetich Vincéné vezetett. 1838- 1840 között Szendrey Júlia is az intézet tanulója volt. Petőfi Sándor is sok szállal kötődött Berényhez. Baráti és rokoni szálak fűzték Orlai Petrics Somához, a magyar történelmi festészet jeles alakjához. Petőfi több alkalommal is járt Mezőberényben és a Petrics család vendégszerető házában szállt meg. Orlai többször is megfestette itt a költő portréját. A költő Mezőberényből indult Bem seregébe, hogy beteljesítse küldetését. Ekkor írta utolsó versét a "Szörnyű idő"-t. A költő emlékét a Körös-partján emlékoszlop, a városháza falán dombormű, róla elnevezett intézmények és utcanév őrzi. A Petőfi Művelődési Központ melletti parkban áll Petőfi egész alakos bronzszobra, ifj. Szabó István alkotása. A reformkor végére egyértelműen megállapítható Mezőberényben egy haladó beállítottságú, széles kapcsolatokkal rendelkező, főként kézműves családokból származó értelmiségi csoport létezése. Ez a tizenöt-húsz főre becsülhető csoport nagy kezdeményező erővel rendelkezett. Talán munkájuknak köszönhető, hogy szabályozták a házak építését, az utcák kialakítását, így a hármas tagoltság ellenére is egy egységes település jött létre. Ekkor épültek a település képét meghatározó templomok, elsőként 1789-ben a német evangélikus templom barokk stílusban, 1797-ben a szlovák evangélikus templom barokk stílusban, majd legvégül 1804-ben késő barokk stílusban a magyar református templom. Az 1800-as évek első éveiben épült a copf stílusú Wenckheim kastély, ugyanekkor egyre tekintélyesebb házak is épültek, amit a korabeli írások is igazolnak. Sajnos ezekből az épületekből egy sem maradt meg.
A külterület a XVIII. század végére nyerte el végleges arányait. A kelet-nyugati irányban fekvő nagy kiterjedésű határ 15.000 hektárnyi területen feküdt. A határ használatát nagyban meghatározták a földrajzi adottságok. A Körösök közének vízjárta területein állattartást folytattak, míg az ármentes területeken nagyobb arányú földművelést. A község kertjei a belterülettől nyugatra az ókerti határrészben területek el.
A polgárosodás alapja a jobbágyság felszabadítása volt, amely nem történhetett volna meg az 1848-1849-es szabadságharc és forradalom eredményei nélkül. A szabadságharcban a berényiek is részt vettek, nemzetőrséget állítottak, honvédekké lettek és a hadsereg élelmezésében is közreműködtek. A szabadságharc elbukott ugyan, de szellemisége elevenen élt tovább a berényi nép emlékezetében. A jobbágyfelszabadítást követően a föld paraszti tulajdonba kerülésével megváltozott a parasztság helyzete, hiszen nagyobb lett érdekeltsége a gazdálkodásban. Az ármentesítésekkel jelentősen megnőttek a termőterületek, 1862-1895 között a szántóterület aránya 47%-ról 80%-ra nőtt, a legelő területek ennek arányában csökkentek.

A dualizmus korában lendületes fejlődés vette kezdetét. Az egyre intenzívebbé váló földművelés és az istállózó állattenyésztés egy korszerűbb gazdálkodás alapjául szolgált. A nagy kiterjedésű határban létrejött a tanyás szervezetű gazdaság, 1910-ig több mint 1.000 tanya épült. A lakosság 25 %-a tanyasi lakos lett. Társadalmi- és gazdasági hatások következtében az életmódban is gyökeres változások következtek be. A népesség jelentősen növekedett az 1900-as évek elejére, elérte a 13.000 főt. A parasztság tovább rétegződött. Berényben a nagygazdák mellett a középparasztság határozta meg a közösség gazdasági,- társadalmi- és kultúrális életét. A kézműves ipar mellett az iparosodás is megindult 1890-ben 287 a mesterek száma, mellettük megjelentek a tőkés vállalkozások is. Téglagyárak, gőzmalmok és szövőüzem is működött már a 1900-as évek elején. A népesség 14%-a élt ipari tevékenységből, így a megyei rangsorban a 4. helyet foglalta el. 1872-től országos vásártartási jogot kapott Mezőberény, ami városi jogállást feltételez.

A századfordulón nyerte el a település jellegzetes kis mezővárosi arculatát. Ekkor épültek a nagyobb középületek, 1887-ben a Magyar Király Szálló, 1901-ben a városháza, amely neoklasszicista stílusban épült. Ebben az időszakban épült több emeletes magánház, 1886-ban a katolikus templom és 1905-ben a polgári iskola. A lakóépületeken megjelent historizáló polgári ízlés és a zárt sorú beépítés meghatározó eleme lett a városközpont utcaképének. A lendületes fejlődést az I. világháború és azt követő gazdasági válság törte meg. Az I. világháború idején a település lélekszáma már meghaladta a 14.000 főt. A háború súlyos veszteségeket okozott Mezőberénynek is, 570 férfi esett el a különböző háborús cselekményekben.
(Részlet a Képek Orlai Petrics Soma életéből c. tanulmányból)