Új honfoglalás 1723.

Új honfoglalás 1723

A szlovákok betelepedése: A különbözó szláv népek és a magyar törzsek, népcsoportok találkozásáról írott és iratlan emlékek szólnak. Különböző források már a honfoglalás korától eredeztetik ezt az érintkezést, mivel a Kárpát-medencében jelentős számú szláv népesség élt akkor, akik elsősorban földműveléssel foglalkoztak, így nem csak népi, de nyelvi és gazdálkodási elemekkel is hatottak a honfoglalókra. Egyesek szerint az itt talált szláv népesség volt a szlovák, de mások azt csak a dél-szláv eredetűekre értelmezik. A szepesi vár

Békés megye képe a török időszakban:
A hosszú - vagy más néven tizenöt éves - háború (1591/1593-1606) a dunai Habsburg-monarchia és az Oszmán Birodalom összecsapása volt, jórészt a Magyar Királyság területén. A Tisza – Maros - Körös háromszögben a falvak javarészt elpusztultak, lakatlanná lettek a török-tatár seregek rablásának, fosztogatásának, gyújtogatásának következtében.
Gyula 1566. évi elestével és Nagyvárad török kézre kerülésével a vármegye eredeti népessége szétszóródott: a környező nehezen megközelíthető helyekre menekült, rabságba került, meghalt a harcok során, vagy áttelepült a török által meg nem szállt területekre, a felvidéki vagy erdélyi országrészbe, csak kevesen maradtak eredeti lakhelyükön. A nemesség is kiszorult birtokairól, az adót azonban a hódoltságban élőktől is igyekezett beszedni, adószedőik erős fegyveres kísérettel járták a török által hódoltatott hajdani birtokaikat, a királyi jövedelmeket pedig gyakran portyával hajtották be a végvárak katonái. A helyzetet bonyolította, a fizetendő adó mennyiségét növelte, hogy Békés megye Erdélynek (is) fizette az állami adót. A gyulai vár Lassan az etnikai kép is megváltozott: a megszállók mellé keletről románok, délről szerbek települtek be. Jórészt pásztorkodással foglalkoztak, gyakran a helyi török földesúr telepítette be őket adó reményében. Az új, megváltozott körülmények életmódváltozásra kényszerítették a jobbágyokat: elterjedt az állattartás. A rideg pásztorkodás kialakulását segítette a fokozatosan növekvő kereslet a hízott marhák iránt, ugyanakkor ez az életmód nehezebben elérhetővé tette a jobbágyot, így a földesúri kötöttség alól való szabadulást szolgálta. A földesúri jövedelem behajtására való törekvés, a jobbágyok számának fogyása, a rideg pásztorkodás elterjedése hozta létre a taksás jobbágyi szolgáltatás kialakulását. Ezek a taksás jobbágyok évi egy összegben váltották meg a földesúri szolgáltatásokat, ezután szabadon el is költözhettek. Mint majd látni fogjuk, ilyen, taksás jobbágyok voltak a mezőberényiek is. A török és magyar földesúr azonban ahol tehette, igyekezett fenntartani továbbra is a röghöz kötöttséget a nagyobb és biztosabb jövedelem megszerzésére törekedve. A jobbágyság ilyen esetben a szökésben találta meg a kiutat. Gyakran a török által megszállt nagyobb mezővárosokba szökött, ahol nem közvetlenül adóztak a török földesúrnak, hanem a város egy összegben a szultánnak.Békés állapotokról azonban továbbra sem beszélhetünk. 1691 januárjában a tatárok Szolnoknál átkelve a Tiszán pusztítottak, raboltak, majd Vásárhely felé távoztak, felégetve, kirabolva a Gyula környéki falvakat. 1696 tavaszán a Győr mellett áttelelt tatár hadakat átvezényelték a Körös és a Maros által határolt vidékre, akik a békét kihasználva a vidéket elpusztították, s a török hódoltság alatt itt élő lakosságot kegyetlen módon kifosztották, részint legyilkolták, részint rabságba hurcolták.

Békés megye képe a török kiűzése után: Súlyosbította a helyzetet, hogy a keresztény csapatok haditanácsa a török végleges kiűzésére a gyulai vár őrségének kiéheztetését határozta el, ezért a Tisza – Maros – Körös – közét Borosjenőig és Belényesig felégette, erőszakkal elnéptelenítette, így amit a török meghagyott, azt a keresztény csapatok megsemmisítették. Ennek az értelmetlen, az itt élők érdekeit semmibe vevő taktikának esett áldozatul és néptelenedett el Berény, Félhalom és Nemeskereki is.
1695-ben a török feladta Gyulát, a keresztény seregek győztek. Békés megye, mint fegyverrel visszahódított terület kamarai igazgatás alá került. 1696-ban Lindner Ferdinánd Krisztián gyulai kamarai tiszttartó felmérte a Gyulához tartozó helységeket, megállapította, valamennyi elnéptelenedett. Tartós béke nem köszöntött azonban ezután sem a tájra, mert a századforduló meghozta az 1703-tól 1711-ig tartó Rákóczi szabadságharcot, melynek bukása után az egész Békés megye néptelen, romokban hevert. A hajdan létezett települések lakói, mint korábban, úgy most is szétfutottak a jövő-menő katonaság sanyargatásai elől, hogy a legközelebbi nagyobb lakott helyen, Duna-Tisza közén, Jászkun Kerületben, Erdélyben vagy messze északon keressenek menedéket. A szertefutott lakosság csak a szatmári békét követően kezdett régi lakóhelyére visszatelepülni. Legkorábban a megye perifériáján létezett települések születtek újjá, amelyek hajdani lakói a környék természet adta védelmet nyújtó nádasaiban, erdeiben vészelték át a hadak vonulását. A Dél-Alföld mocsaras, erdős részein lappangott egy ma még ismeretlen számú túlélő népesség, amely a harcok elültével visszahúzódott egykori lakóhelyére. A megye csak 1715-ben alakul újjá. Roho katolikus templom A felvidéki szlovákság helyzete: A gömöri szlovák parasztok már 1670-es években rendszeresen lejártak aratni az Alföldre. A folyamat elindításának vizsgálatánál legalább 1673-ig mehetünk vissza, amikor is Árván, (Turócz vármegyében) leverték a protestáns felkelést, és a menekülő nagyszámú kisnemesség és jobbágyság, valamint leszármazottaik 1690 után megkezdték hosszú vándorlásukat a délalföldi tájak felé. A népmozgások mozgató rugóját azonban több tényező adja: A Felvidéken élők helyzetét nehezítette a túlnépesedés, amit a természetes szaporodás mellett a török elől menekülő, majd letelepedett nemesség és jobbágyság, valamint az Erdély felől érkező románság számának növekedése okozott. A helyzetet nehezítette az igénybe vehető terület korlátozott volta, a megművelhető föld minősége. A 17. századtól rendszeresen jártak le a felvidékiek arató – cséplő - munkákra a Nagyalföld egész területére. A biztos kereset csábítólag hathatott a rosszabbul élő otthon maradókra. A gyakran kétfelé adózó felvidéki jobbágyok helyzetét jól illusztrálja Jánoki Zsigmond rahói jobbágy 1676. október 4-én kelt levele. Ebben arra kéri a földesurát, Koháry Istvánt, hogy engedje őket az Alföldre dolgozni, mert a földesúr tiltásának nem tudnak eleget tenni, hogy ne fizessenek töröknek is adót, az mégis beszedi, ha kell, megvereti, elviteti őket, ezért szükségük van más jövedelemre is. Társadalmi-vallási problémák is szerepet játszhattak az evangélikus népesség kimozdításában, míg a régi otthonukban gyakran üldözték, az új hazájukban biztosították számukra a szabad vallásgyakorlást. Szentantalon a Koháry –(Coburg) kastélyban, Koháry István országbíró fanatikus katolikus lévén a birtokán élő evangélikus hívőket nagyon üldözte, de Návay nevű tiszttartója még rajta is túltett sanyargatásukban. Róla írta Haán Lajos, hogy Návayt a csabaiak még 150 év múlva is apáik üldözőjeként emlegették.

A megye benépesül: „Mikor az 1715. esztendőben a vármegye újra feléledt, ott, ahol a török hódoltság előtt száztíz, a török kitakarodása után pedig még negyven, többnyire templomokkal ellátott település virágzott, most Békésen és Gyulán kívül csak hét nyomorult falu tengődött, nevezetesen Gyarmat, Szeghalom, Vésztő, Ladány, Doboz, Gerla, Vári, melynek lakossága az 1716. esztendei öszveírás szerint öszvesen 520 család.” 6 lélekkel számolva családonként Békés vármegye lakossága 3120 lélek volt - írta Haán Lajos a megye korabeli lakosságáról. A török alól felszabadult Békés megye birtokosa 1695-1720 között a Kincstár volt. A háború nyomán javarészt gazdátlanná vált birtokokat Szeged székhellyel egy megbízott, kamarai prefektus, kormányozta. A földeket idegen, többnyire délszláv, illetve örmény állatkereskedők, tőzsérek bérelték. Ezeken - a zömében legelőnek használt területeken nagyszámú állatot, főleg vágómarhát tartottak. Az első szlovák telepesek húzódoztak a "telekre üléstől", az örökös jobbágyi státus felvállalásától, hiszen éppen az elől menekültek el több megyét, gyakran születési nevüket is maguk mögött hagyva. Az 1695-öt követő másfél évtizednyi kamarai korszak egyfajta "ex lex", átmeneti állapotot eredményezett a jobbágy-földesúri viszony vonatkozásában a Dél-Alföldön. A szlovák jövevények nagy része, nem rendelkezvén igavonó erővel, csak két keze munkáját ajánlhatta fel földesurának, és mint pásztor, kaszás napszámos, zsellér telepedett le. Arra vigyáztak, hogy ne jobbágyportára, hanem csak a "faluszéli" legelőre építsék fel kunyhójukat. Azonnal továbbálltak, ha csak megsejtették az adóemelés vagy a röghöz kötés szándékát.

Harruckern János György

Amikor 1717-ben III. Károly érdemeiért, hűséges szolgálata jutalmául 24 ezer forintot utalt ki Harruckern János György (Schenakenfeld 1664. 03. 25. – Bécs 1742 04. 28.) volt császári élelmezési alezredesnek, aki tárgyalások után kapta meg a hatalmas területű, de majdnem teljesen lakatlan gyulai uradalmat, a 24 ezer forint járandóságot visszafizette a kamarának, kiegészítette azt 13 ezer forinttal, szóval 1720 körül a török hódoltság és a felszabadító háborúk idején elnéptelenedett falvak és mezővárosok spontán újranépesedése már elkezdődött. Egyik táplálója volt ennek a folyamatnak az a nagyarányú jobbágyszökés, vándorlás, amely ez idő tájt bontakozott ki. 1711 és 1736 között 646 jobbágycsalád hagyta el Gömör vármegyét, és indult el főleg Borsod megyébe. Kisebb csoportok (mintegy 15 család) még messzebb jutottak, egészen Békés, Bihar, illetve Szabolcs megyékig. Árva megyéből 1715-1716 között csak a néhány ismert helyről mintegy 1500 jobbágy szökött el. A valós szám ennél jóval magasabb volt. A Nógrád megyei kimutatások 1720-ig 873 szökött jobbágyról tudnak. A sanyargatásra csak egy birtokos példája: Gróf Koháry András a szökött és feltalált jobbágyaitól váltságdíjat követelt: Joannes Bottyanszkynak, (alias: Bartok) két ökre, két tinója egy tehene tette ki a váltságdíjat, Fábián Györgynek (Georgius Fabjan) elvették 2 ökrét, 4 üszőjét, 3 tehenét, 1 borját, a dokumentum megjegyzi, hogy szökése előtt, nem volt semmije.           Szentantal Koháry-Codburg kastély   A szlovákok levándorlása, illetve a korábban itt élők vagy azok fiainak, unokáinak az Alföldre való le- illetve vissza telepedése több szakaszban zajlott. Első szakaszban, 1690-1711 között, főként szökött jobbágyok a törököktől visszafoglalt vidékekkel határos megyékből települtek át. Ekkor népesült be pl. a Pilis és Zemplén. A második szakaszban, 1711-1740 között a földesúri betelepítések folytak, állami engedélyek alapján, szervezetten. Így került szlovák ajkú népesség Aszódra 1716-ban, és a Dunántúlra. A Nagyalföldön Békéscsaba (1718), Szarvas (1722) és Mezőberény (1723) települt így újra. A harmadik szakaszban a bácskai-bánáti területek, valamint a Nyírség, Dunántúl és Zemplén benépesítése folytatódott.
Békés megyében a szlovákokkal benépesülő első település a gyulai uradalomhoz tartozó Békéscsaba volt, amely 1718-ig gyakorlatilag folyamatosan „töltődött fel" a továbbvándorlók okozta veszteség ellenére. A messze északról elindult és hosszú vándorlásuk közben néhány évre meg-megállt szlovák telepesek útja főleg Nógrád, Pest, illetve Heves – Külső - Szolnok megyéken keresztül vezetett Dél felé. E folyamatra jellemző Balás Jakab története. Balassagyarmaton született, 17 évesen elvándorolt Ceglédre, ott egy esztendeig szolgált, onnan Endrődre ment szintén egy évre és négy hónapra, ezután (Tót) Komlós következett, 7 évig lakott ott, 1748-ban pedig Szarvasi lakossá vált.                     Mezőberény többszöri pusztulása és benépesedése: 1696-ban Lindner Ferdinánd Krisztián gyulai kamarai tiszttartó felmérte a Gyulához tartozó helységeket, megállapította, hogy valamennyi elnéptelenedett. Berényről ezt írta: „Piry (Berény) 30 házból álló kis falucska, most mind romokban, Félhalom kis lakatlan falu mintegy 20 romos házacskával, ahova, amikor a magyarok elhagyták, rácok költöztek be. A török kiűzése után, de még a Rákóczi szabadságharc előtt, a korábban itt élt magyar lakosság kezdte megszállni a régi települést. 1702-ben mintegy 23-26 magyar ajkú református család szállta meg a romos Berényt (második Berény), kis harangot öntettek 1703-as évszámmal, de még ez évben ismét futniuk kellett, mert a gyulai rácok végigdúlták a települő félben lévő falvakat, köztük Berényt is. A korábbi lakosok nem adták fel, öt év múlva, 1708-ban újra visszajöttek, pecsétet is készítettek M berény helység pecsétje 1708 felirattal, de 1709-ben újra menekülniük kellett, harangjukat egy kútba rejtették. Az elmondottakat erősíti Skolka András, aki úgy tudta, hogy Bihar megyéből és a Kunságból származó református magyarok már a Rákóczi-szabadságharc előtt létrehozták aprócska falujukat, s bár a hadi események miatt az itt lakók szétszéledtek, újabb jövevényekkel megszaporodva csakhamar visszatértek.
1709-től 1723-ig nem találunk folyamatosan helyben élőkre utaló dokumentumokat. 1715-1720 között Berény, Félhalom, Nemeskereki lakatlan, legalábbis összeírásokban nem szerepelnek. A vérzivataros idők után először Nemeskereki települt újjá. A földesúr saját költségén 1722-ben (1721?) katolikus magyarokat és szlovákokat telepített a mai Templom-zugban lévő régi templom köré, melyet később plébánosuk Ravusz István zsindellyel fedetett be, mert érkezésükkor romos volt. A letelepedők között kell keresni azt a néhány Zsolozsmából (Rimazaluzsány v. Fazekaszaluzsány, Gömör-Kishont megye, a falu mai képe) családot, akikhez Békéscsabáról, valamint Nógrád megyéből csatlakoztak telepesek. A szakirodalomban fellelhető homályos utalás, mely szerint Borsod megyéből érkeztek, alkalmasint a gömöriek közbülső állomására vonatkozik, illetve azokra a magyar családokra, akik hozzájuk csatlakoztak, vagy példájukon felbuzdulva követték őket Nemeskerekibe.                                           A Harruckern család címere
Amikor 1725-ben nagyarányú szökéshullám hömpölygött végig a Békés megyei Harruckern birtokokon, a báró jobbágyait egyedülállóan a birtokok történetében, örökös jobbágyi fogadalom megtételére kényszerítette, hogy birtokán tarthassa őket. „Mi, a nemeskereki birtokon élő alulírott alattvalók, Hornyok András és Kuracsik György az igen tekintetes Harruckern úr alattvalóinak szegődünk, és örökké hűséges alávetett jobbágyai leszünk a fent említett igen tekintetes úrnak, nemkülönben uradalmában osztozó hitvesének, fiainak, leányainak és mindkét nemű utódainak örökrészeként.” Nemeskereki ismert lakói: Szűcs János bíró, Juhos András, Latkovics János, Német Mihály, Markó János, Molnár György, Csernes György, Kukla Ádám, Pohorelecz Jakab, Kuratsik György, Hornok András, Nagy György özvegye, Varju György, Muszka György, Császni István, Csordás János. Csáky Miklós fő esperes 1730. november 12-én tett látogatást Nemeskerekiben.”Ha a falak nagysága és az ének nem jelölte volna meg, alig ismertem volna fel az egyházat. Régi és mind a régiség, mind az időjárás viszontagságai és az elhagyatottság miatt omladozó falai egy-két rúdra rákötött szalmával vannak befedve. Belől nincs semmi bútor, nincs sekrestye. Oltár gyanánt gyarló lábon álló asztalka szolgál, s a felé (fölé) van helyezve Szent Mihálynak régiségtől elkopott képe. Szél és eső szabadon veri, s valóban inkább a betlehemi istállónak vagy valami még annál is elhagyatottabb helynek mondhatnám, mint egyháznak.” Több, mint tízévi nyomorgás után a nemeskerekiek szétszéledtek, nagyobb részük az újraéledő Endrődön kezdett új életet. 1731. (1732?) tavaszán települt át Nemeskerekiből 30-40 család Harruckern engedélyével. Szlovák Szlovák telepesek 1723-tól érkeztek, szökött és engedéllyel települő jobbágyok a Felvidékről, a környező településekről, általában evangélikusok. A németek, egyedüli külországiakként, 1725-től érkeztek Mezőberénybe telepítés eredményeként, Harruckern költségén. Az első német ajkú, akiről tudunk, Minich Valentius (Bálint) Gyuláról érkezett 1723-ban családjával. A többiek Svábföldről, Württembergből, a Saar-vidékről, Hessen, Vesztfália vidékéről jöttek, általában evangélikusok. Az 1760. évi összeírásban 65 német családfő és 12 velük egy kenyéren élő fiú, testvér élt Mezőberényben. 1731-től magyarok érkeztek elsősorban Békés, Arad és Bihar megyékből, de Heves, Borsod, Szabolcs megyéből is, vagy éppen Nemeskerekiből. Az 1760-as összeírás szerint 61 magyar családfő 22 vele egy kenyéren élő fiú, testvér élt Berényben. Általában reformátusvallásúak volta                                                                  A szlovákok: Skolka András közlése szerint már 1716 táján megállapodott Berényben néhány szlovák család. Szerinte a részben Szarvasról áttelepült, részben Nyitra, Liptó, Túróc és Árva megyékből leköltöző evangélikus szlovákoknak 1723-ban templomuk volt Berényben. 1728-ban egy békési tanú szerint „már megszállották Berényt”, ugyanekkor „Félhalom és Endréd pusztákat bírják erdélyi oláhok a gyulai inspektor uramtól árendálva.” A földbirtokos Harruckern 1732-ben újabb adománylevelet kért, ebben Berényt már önálló, lakott községként említik. A báró telepítő tevékenységét már jóval korábban kifejtette, mint ahogyan az adott földbirtok jogilag is a birtokába került volna. Szervezett telepítés esetén valamilyen engedéllyel (elbocsátó levél, útlevél, bizonyságlevél volt szükséges) érkeztek az „új honfoglalók”. Többen nem is közvetlenül születési helyükről, hanem közbülső állomásokról. Az első időkben gyakran nevüket megváltoztatva egyik helyről a másikra költöztek, hogy a régi földesuruk meg ne találhassa őket. Állandó mozgásban voltak, keresték a jobb helyeket.
A szervezett leköltözést olyan telepítők vezették, akik a hatóság szolgálatában álltak, illetve olyan szavahihető emberek, mint a helyi papok, tanítók, vagy a telepesek soraiból rátermettebb egyének. Több „letelepülő centrum" létezett. A szlovákok Hont, Nógrád és Gömör megyéből kibontakozó levándorlása három központ segítségévei zajlott: a Kelet-honti Csallón, a Kelet-nógrádi Vámosfalván és Várkúton keresztül. Bél Mátyás jellemzése a betelepülőkről: „Szlovákokat az előző években telepítettek ide oly nagy számban, hogy a tehetős telepesek már több falut is alapítottak. Köztük van Csaba, Nemeskereki és Berény egy része. Ez a nemzetiség akkora szorgalmat tanúsít a föld művelésében, hogy nincs olyan földesúr, aki, ha üres földje van, ne részesítené előnyben mindenki mással szemben a szlovák telepeseket a munkában tanúsított szívós igyekezetükért.”
A berényiek nevében Matheidesz Lőrinc és Grenercius János tanító (1722-ben) terjesztett fel a gyulai uradalomhoz a letelepedéssel kapcsolatos kérdéseket. 1722-ben Sporer János jószágigazgató válaszolt a kérdésekre, amelyek kielégíthették a letelepedésre vágyókat, mert a következő évben megindultak az új hazára vágyók Berénybe. Előőrsként általában a nagycsalád nőtlen férfitagja érkezett, néhány év elteltével követte őt a család többi tagja, illetve gyakran a korábbi szomszédaik is.
1723-ban a felvidéki evangélikus szlovákok Madarász András (Hont megye) vezetésével meg is érkeztek, a Hont megyéből érkezetteket még Boldis, míg a Pest megyéből érkezetteket Balázs impopulátor vezette. Az első betelepülők neveit nem ismerjük. Egy 1760-ban készült összeírás szerint 127 szlovák családfő és 25 velük egy kenyéren élő fiú és testvér élt a településen. Hont, Nógrád, Pest megye településeiből érkezett a többség. A későbbi években, a 30-as évektől megfigyelhető a szomszédos településekről elsősorban Csabáról és Szarvasról, illetve más felvidéki megyékből való betelepülés: így Gömör vármegyéből Rohó, Priboly, Varbócz és Bélapatak (Belopotock). Nógrád vármegyéből Legénd településről, valamint Szepes, Túróc, Trencsén vármegyékből. /Az 1760-as összeírásban szerepelnek a következő bejegyzések: A három Balázs neve mellett: „a tekintetes Pest megyei Gyemrőről valók, atyjuk primus impopulator volt.” (Első telepítésszervező.) A három Boldis (Sebestyén, Mátyás, János) neve után: „A Hont megyei Prébelyről jött, primus impopulator” Frankó János neve mellett „a Hont megyei Prébelyről, mint árva kisdedet hozta el Madarász András impopulátor.”/ Előnyök, kedvezmények, kitelepedés: A települni óhajtók Sporer János uradalmi intézőhöz felterjesztett kérések és kérdések a szarvasi Markovicz Mátyás (Markovicz Mátyás 1707-1762, szarvasi jeles személyiség, aki az egyházközségi szabályzatokkal összefogni, egységesíteni kívánta a különböző helyről érkezett telepesek eltérő egyházi szokásait, hitéletét. Írásaiból sok mindent megtudhatunk a kezdeti évek népéletéről is.) szerint a következő tartalmúak voltak:
• A szabad vallásgyakorlat biztosítása.
• Egy bizonyos időre való felmentés a közterhek, valamint az úrbéri terhek alól.
• A mentesség letelte után milyen terhekkel számolhatnak később?
• Egy szárazmalom építése saját költségen s ez adómentes maradjon a közjavára, valamint a korcsmák, mészárszékek, halászat hasonlóképpen a község számára maradjon.
• Végül, az urasági erdőkből fát kapjanak házaik és templom építésére, valamint házi szükségletre a hulladék száraz fát engedjék meg elvitelre.
A letelepedni vágyók 1722. július 23-i dátummal, Sporer János gyulai tiszttartó aláírásával kapták meg a választ kérdéseikre. A békési uradalom jószágigazgatója a következő engedményeket tette az uraság nevében:
• A szabad vallásgyakorlást az uraság nem fogja gátolni, amennyiben ez országgyűlésileg biztosíttatik.
• Két évre az úrbéri szolgáltatás alól mentesség ígértetik és arra is törekvés lészen, hogy a vármegye részéről mind adó-, mind pedig egyéb más terhekkel ne terhelhessenek.
• A két év letelte után az országban szokásos szolgáltatásokkal fognak tartozni.
• A malommal kapcsolatban a méltóságos földesúr megfontolásáig akár több esztendőkre, akár örökre szabad lesz tetszés szerint felépíteni, ha pedig többre is szükség lesz a földesúrral való megegyezés szerint. A korcsmákkal és mészárszékkel és más úrbéri jövedelmek tekintetében az eljárás, mint más településeknél szokásos, illetve földesúrral történő megegyezés szerint a mentesség után bizonyos összegben való megegyezéssel.
• A felépítendő egyházra vonatkozólag ingyen adatik. (A fa.) Hasonló képen az új épületekre felépítésére. Azzal, hogy a fa szűkösségére való tekintettel az tanácsoltatik, hogy a házak, amennyiben lehetséges, téglából építessenek. A száraz fa felhasználásával kapcsolatban a méltóságos földesúr helybenhagyásáról tárgyalni kelletik.
• A szerződés három évenként megújítható.
Az okirat két egyforma példányban készült a szarvasiak és a berényiek számára.
Mint már láttuk, a következő évben a betelepülés megindult. A település határát szabad foglalásos rendszerben vették birtokukba az érkezők. Az 1723-as után egyre intenzívebbé váló betelepülés mellett ez oda vezetett, hogy a később érkezőknek már vagy nem jutott megfelelő nagyságú földdarab, vagy pedig csak a gyengébb, a már kimerült földekből választhatott. Néhány évi kínlódás után végül kénytelenek voltak továbbvándorolni. Ez volt a mélyebb oka annak a folyamatnak, amelynek eredményeként Békéscsaba is, mint Mezőberény, Szarvas, vagy később Tótkomlós néhány évi, évtizednyi időközönként „elbocsátotta" ily módon „felszabaduló emberfölöslegét". Nem csak betelepülésről beszélhetünk tehát, ha ezt az időszakot vizsgáljuk. Azok a telepesek, akik nem találták meg számításukat tovább vándoroltak. A kirajzott kisebb-nagyobb csoportokat utóbb viszontláthatjuk Nemeskerekiben, az újratelepülő Szarvason, Mezőberényben, Apateleken, illetve Nyíregyházán.
• 1747-ben Csabáról, Szarvasról, Berényből több szlovák és néhány német család költözött az Arad megyei Mokrára, 12 szlovák és egy német család 1753-ban a földesúr engedelmével visszaköltözött Berénybe,
• 1754-ben 214 békési család költözött Nyíregyházára, lényegében megalapítva a mai Nyíregyházát, köztük 39 berényi családfő,
• 1788-ban 30 német család költözött el a Temes megyei Liebling nevű faluba,
• 1823-ban az Arad megyei Szemlakra költözött néhány evangélikus német család,
• 1830-ban Csepcsányi Tamás telepített át Gyomára néhány német családot,
• Csorvásra 12 evangélikus szlovák család települt át az 1880-as években. Róluk azt tudjuk, hogy Közép-Szlovákiából érkeztek megyénkbe, származási helyük: Gömör vármegye: Rohó, Priboly, Varbócz. és Bélapatak (Belopotock). Nógrád vármegyéből Legénd.                                                Berendezkedés: A Dél – Alföldön letelepülő szlovákok döntő többségében állattenyésztéssel foglalkoztak. Ennek megfelelően a földet úgynevezett szállásos rendszerben vették birtokba. Ez azt jelentette, hogy a jobbágy egy vagy több művelési kényszer nélkül használható birtokdarabot korlátozás nélkül használhatott, akár a takarmányozó állattartás, akár gabonatermelő földművelés céljaira. A hízlalásra fogott marha a szállás környékén telelt a szabadban, de a karám köré felhalmozott szénával tartották. A szállásföldek közelében helyezkedett el a parlagoló rendszerben működő szántóföldi parcella is. Itt épültek a szerény hajlékok is a pásztor és állatai számára, ezek váltak a későbbi tanyák elődeivé. A környék földesura is a pusztában kialakított szállásokon tartotta ökreit. A gulya nagy része is a szabadban telelt, környező bérelt pusztákon.
A 14. század elejétől egy jobbágytelek (sessio) a belső telken kívül magába foglalt a szervesen hozzá kapcsolódó külső tartozékokat: szántóföldet, rétet, a falu határain belül osztatlan állapotban lévő erdőket, legelőket illetve ezek használatát. A belső telek volt a jobbágytelek stabil törzse, alkotó részei a házhely, házzal, az udvar gazdasági épületekkel, a veteményes, szőlős és szérűskert, nagyságát a földesúr határozta meg általában 30-40 hold körül mozgott, de 10 és 70 hold között, a rét 10-20 hold nagyságú lehetett. 1767-től (Mária Terézia uralkodásáig), ezután egy telek (1200 négyszögöles hold) a szántó 26-32, a kaszás rét 8-10-12 hold körül mozgott.
A mezőberényi telektulajdonokról:  „Vagyon hét gazda, akinek 62 hold (egy hold 1200 négyszögöl), négynek 46 hold, ezek után pedig kinek 31 hold, kinek kevesebb posoni (pozsonyi) mérő (területmértékként egy hold) alá való föld jutott. Kaszálója nincs senkinek.” „Nem robotázunk” – írták, kilencedet fizettek, hol takarmányban, hol pedig pénzben. A településen puszta ház nincs. „Taxások és szabad menetelűek vagyunk” – büszkélkedtek helyzetükkel.
Egész, fél, negyed telkes jobbágyok és zsellérek: föld nélküliek is éltek a településen. Gyakran egy telken találhatjuk a korábban leköltöző testvért és a szerencsét próbálni jött fiatalabb fiút, aki testvérének telkén dolgozik, próbál földet, megélhetést szerezni. A telek megosztáshoz vezetett az apa és felnőtt fia(i) egy telken való megosztozása, ez adózás szempontjából is kedvezőbb volt, hisz két vagy több család egy telek vagy telekrész után adózott. Amikor már a telek nem bírta eltartani az ott élőket, újabb elvándorlásnak, kirajzásnak lehetünk tanúi. Az elvándorlást elősegítette az úrbéri terhek emelése, 1723 és 1725 között egyszerre emelték meg az állami (hadi) és a megyei (házi) adó mértékét. A szökések számának növekedését elősegítette az erőszakos katonaállítás is.
1769-ben az Úrbéri kérdőpontokra adott válaszokból látjuk, hogy „A határ lakosainkhoz képest kevés, nagyobb része szántó földbül áll, ez mikor ideje vagyon termékeny, egy negyed része pedig víz állásos”, haszna csak szárazság idején van, akkor ott legeltetnek (kb. 300 állatot képes eltartani), legelő kevés, két dűlőnyi, az ugarföldeken legeltetnek, majd a betakarítás után a tarlón. Pusztát bérel a helység, szőlőjük valami 3000 akó szokott teremni, nád, nádas nincs. A helységnek négy szárazmalma van, fuvarozással pénzt keresni nem lehet, kapálással valamicskét igen.                                             Telepesek házai (vertfalú, vályog...stb MOL)
A lakosok kezdetben földkunyhókat, földbe ásott náddal vagy gazzal bogárhátasan fedett épületek voltak. A házak falai pelyvával kevert sárral vagy vizes marhaganéjjal voltak bemázolva, általában vályogból építkeztek, a tető náddal, kákával vagy sűrűbb gazzal, gabonaszárral volt befedve, amit a lakosok nyáron leszedtek és azzal fűtöttek a kemencében. Ősszel aztán újra befedték az épületet. A portákat sövénykerítések választották el egymástól. A házak építési rendje, az utcák állapota folyamatos fejlődésen ment át. A kezdetekben, ha földre, homokra volt szükség, azt a ház elől, az utcáról szerezték be, a falu és a tized kútja is az utcán volt, meg a búzavermek is, gyakran a marhák is az utcán éjszakáztak. 1784-ben Józsa István megyei orvos figyelmeztet ezek befedésére, mert ezek sok baleset, gyakran haláleset okozói. Petik Ambrus 1784-ben ilyennek látta Berényt: „Alacsony, de /kivált a németségnél, némely magyaroknak és szlovákoknak is/ szép rendben vett, díszes házaik vannak, úgyhogy majd nem is találkozik (akad) a vármegyékben ennél szebb és rendezettebb helység.” Skolka András: 1806-ban: „Nagyon ékesíti a helyet a szeder- és akácfák szere,” (sora)        Szlovák tájház Bánk A mindenkori földesúr (Harruckern és örökösei, és a Weinckheimek is) valamint az államhatalom is települési egységként kezelte ezt a három nemzetiség által lakott „kis mezővárost”. Azaz: egy közös bírót és tanácsot kellett választaniuk, hogy az – mint a község korlátozott önállóságú elöljárósága – hajtsa s hajtassa végre a földesúr, a vármegye, az állam utasításait és rendeleteit, működjön közre az adók és egyéb jobbágyi járandóságok behajtásában és végezze az alsó fokú jogszolgáltatást. Települési-társadalmi egységként kezelte Mezőberényt paraszti környezete is: megtalálta azt a szimbolikus elemet, amit mindhárom nemzetiségre jellemzőnek talált, és „falucsúfolóba” foglalta. „Berényi bakós, békési madzagos, gyomai bicskás, tarcsai halkörmölő” – sorolták a környéken a békési táj falvainak-kisvárosainak sztereotip jelzőit. A mezőberényiek pedig nem találtak szégyellnivalót abban, hogy őket, nemzetiségüktől függetlenül, lószőrből szőtt, rojtos fedelű, vászonnal bélelt tarisznyájukról – a bakóról – meg lehetett ismerni: e nélkül férfiember el nem indult volna (mindenütt volt belőle 2–3) akár más településre, például vásárba, munkába ment, akár a határban volt dolga, hisz ebben tartotta az élelmet. Az együvé tartozást erősítette egymás szokásainak, nyelvének ismerete. Petik Ambrus 1784-ben írta, hogy az ifjúság kiváltképpen majd mind a három nyelvet beszéli. Mindezek mellett, főképpen az idősebb korosztályban máig élnek az egymásról alkotott sztereotípiák: a németek a legjobb gazdák, a szlovákok a legszorgalmasabbak, a magyar asszonyok főznek a legjobban, legízletesebben.   Templomok, gyülekezetek, lelkészek: A megtelepedők 1723-ban paticsfalú templomot építettek, az első, a második templom is ezen a téren állhatott, s meghatározta a tér akkori képét, mint ahogyan a tér mai képét az 1792-ben (1792-1797) épült negyedik templom határozza meg. Harangot öntettek Körös-Berény felirattal, anyakönyvükben Kisbirinke néven nevezték lakhelyüket, réz pecsétnyomót készítettek, egyszóval berendezkedtek. Ebbe a templomba jártak 1725-től a németek is. Mivel a templom állaga nagyon megromlott Burián Dániel tiszteletes vezetésével 1740-ben vályogból valamivel nagyobbat kezdtek el építeni a megye tiltása ellenére. Az új templomot 1741. augusztus 15-én (Nagyboldogasszony napján) szentelte fel Markovicz Mátyás szarvasi lelkész, miután az alapkövet is ő rakta le korábban. 1745-ig egy lelkipásztora, közös gyülekezete volt a szlovákoknak és a németeknek. Együtt tartották fenn egyházi közösségüket, nyelvi különbözőségük miatt, bár egy templomba jártak, külön tartották istentiszteleteiket. Az egymást követő lelkészek vélhetően mind a két nyelvet bírhatták. 1745. augusztus 15-én, Szentháromság ünnepe utáni 9. vasárnapon a német származásúak külön lelkészt hívtak és iktattak be Walther Rudolf személyében, aki Darmstadtban született és ez ideig a Tolna megyei gyülekezetekben végzett szolgálatot. A két gyülekezet továbbra is egy templomot tart fenn. 1768-ban már az „új” templom is düledező félben volt. Több, mint hatvanévi együttlét után a”Kvártély Háznak fundusa” lett kijelölve az új, most már csak a német evangélikusok által használandó templom megépítésére, mely 1789-re fel is épült. A szlovákok 1792-ben fogtak az új templom építésébe, és az 1797-ra épült fel, s lett meghatározója a mai napig Mezőberény városképének.  Első lelkészük Koník volt, őt Farkas - Dubovszky, Matheidesz György (a telepítő Lőrinc testvére?) Chovan Márton 1733 - 1737, Burian Dániel 1737-1765 (1741-ben már ő, még talán 1748-ban is) követte, az utolsó közös lelkész Petkó Sámuel volt, Szlovák lelkészek utóbb: Zacharides Dániel (kettéváláskor), Kuczian György voltak.

A szlovákok iskolája már a letelepülés után közvetlenül létre jött 1723-ban, mások szerint már 1722-ben, ez azt feltételezné, hogy korábban is éltek jelentősebb számban szlovákok Mezőberényen. Ennak lett aztán az utódja a későbbi II. kerületi elemi iskola. Első tanítók: Grenerczius János (korábban volt róla szó), Molitor nevűek voltak.

Az evangélikusok nyelve a mindennapokban a szlovák volt. A cseh ("bibličtina", a szlovákok bibliájának nyelve) azonban a családi ünnepek, tehát világi alkalmak, így keresztelők, lakodalmak ünnepi szövegeinek rituális nyelve lett, s ezen – a mindennapi érintkezésben nem használt – nyelven hangzottak el például a menyasszony-búcsúztatók és a menyasszonyt kikérő szövegek is, s ezek alapszövegeit, bibliai szövegek alkották. Az evangélikus szlovákok, – gyerekek és felnőttek egyaránt – karácsonyi köszöntéskor (koledáláskor), december 24-én este és éjszaka egyházi énekeskönyvüknek, a Tranoscius-nak a karácsonyi énekeit énekelték a rokonok, a szomszédok és az ismerősök ablakai alatt. Sokan kívülről tudták a cseh bibliai szövegeket s még inkább a szintén cseh nyelvű – s gyakran terjedelmes – Tranoscius-énekeket is. Ezeket nemcsak ünnepi alkalmakkor olvasták vagy énekelték, hanem az otthoni – régebben szinte mindennapi – családi ájtatosság alkalmából is.

Köszönöm Dr. Kugler József és Henger Péter segítségét. A téma iránt érdeklődő figyelmébe ajánlom Henger Péter kiadványát a XVIII. sz-i mezőberényi összeírásokkal kapcsolatban. A visszatekintésben az alábbi művekből tanultam, használtam fel a legtöbbet: Gombos János szerkesztette és a bevezető tanulmányt is írta: Szlovákok a Dél-Alföldön, Szabó Ferenc szerkesztette:Mezőberény története, Dr. Reszkető Péter: A szlovák népmozgások okai és hatásuk a Dél-Alföldön, Dr. Novákné Dr. Plesovszki Zsuzsanna: Id. Jeszenszky Károly és műve, Bartóki József: A mezőberényi szlovák evangélikus templom.